Holnapra virradóan egy éve lesz, hogy P. J. meggyilkolta a 14 éves tehetséges, boldog életre vágyó és készülő, a létezésbe éppen csak megérkezett kamaszlányt, Horák Nórát.
Egy éve, és már sokan, szinte mindenki elfeledte.
A szülők, a rokonság és akik ismerték, valamint akiknek a lelkét felforgatta a szörnyű bűncselekmény, még emlékeznek rá, és emlékeznek a tettre.
De öt év múlva, tíz év múlva már teljesen a feledés örökös homályába vész, pedig talán akkor lenne önfeledt szerelmes, boldog feleség, anya, szüleinek még nagyobb és még teljesebb örömére.
De tíz, húsz év múlva már a szülők is csak csöndes mélabúval fognak rá emlékezni. Mert a legnagyobb fájdalmakat és a legnagyobb tragédiákat is elfeledjük. Jönnek újabbak, újabb sérelmek, újabb tettek, újabb fájdalmak az örökös fenyegetettség világában.
Elfeledjük Horák Nórát, mint ahogy mindenkit, aki velünk élt, elfeledünk, hogy aztán minket is elfeledjenek a továbbélők.
Nincs örökké és nincs soha - csak a lelkünk van, csak lelkünkben az emlékek, amelyeket nehéz, olykor reménytelen átadni az utánunk jövőknek. És miért is emlékeznénk erre a 14 éves kislányra? Szép és kedves volt, mint sok hozzá hasonló 14 éves kamaszlány. Szép és igéretes volt, mint a fiatalok többsége. Tehetséges és teljes volt, de még nem tett, tehetett semmit, csak álmodott, mégpedig szépen és igazul. De azok az álmok csak az övéi voltak. És nem az álmai, nem a szépsége, a kedvessége, az életszeretete miatt emlékszünk rá, hanem azért, mert brutális körülmények között, megtagadva és megkérdőjelezve az emberség minden normáját, távozott közülünk, az élők sorából.
Fáj, hogy elment. Fáj, hogy úgy, olyan megaláztatások és szenvedések közepette kellett elmúlnia. De elmúlt, sajnos, elmúlt és nekünk, akik még képesek vagyunk emlékezni, az emlékét idézni és előhívni - fáj érte a szívünk. Fáj érte, és a meggyalázott emberiesség miatt.
Tekintsünk vissza egy pillanatra:
a szülők, bár egyesek vádaskodtak, azzal engedték el, hogy a barátaival, tehát kísérettel menjen el aludni a közelben lakó rokonsághoz. Hogy miért nem így cselekedett, miért utasította el a felajánlott kíséretet, máig nem tudjuk, az erre adandó magyarázattal a rendőrség máig adós.
Azon az éjszakán néhány fokkal hidegebb volt, mint most, de ugyanilyen nyirkos, kellemetlen őszi idő volt. Szó sincs arról, amit a rendőrség állít, hogy akkor a szombatról vasárnapra virradó éjszakán heves széllel hóesés lett volna, olyan idő, amikor a szél ferdén tolja az égbőlk hulló sűrű havat. Ezt a teljesen lényegtelen eseményt csak azért említem, mert mindig a részletekben rejlik az ördög. És ha egy részletben nincs igaza a rendőrségnek, akkor az egész is megkérdőjeleződik az emberben.
A rendőrség a holttest (és nem a tett) fellelésétől kétszáz méterre lakó gyilkost hét hónap után tartóztatta le. (Hogy a lányt pontosan mikor ölték meg, hol, egészen biztosan ki vagy kik és miképpen, azt máig nem tudjuk, nem tudhatjuk).
Öt hónap telt el a tettes elég furcsa letartóztatása és a még különösebb házkutatás, a rendkívül zavaros sajtótájékoztató óta. Hogy történt-e közben valami, szerzett-e újabb ismereteket a rendőrség, nem tudjuk. Egyelőre azt kell (kellene) elhinnünk, hogy a tettes egyedül és a holttest fellelésének színhelyén végzett a kamaszlánnyal, aki - a rendőrség szerint - a megerőszakolása és meggyilkolása előtt békésen cigarettázott, mert a rendőrség (vagy a tettes?!) szerint Horák Nóra önként ment arra a helyre, ahol azután a holttestét - máig nem ismert állapotban - vasárnap délután öt óra tájban az édesapja (állítólag még ki nem hűlt állapotban) fellelte.
Úgy látszik, hogy a rendőrség beletörődött: csak és kizárólag P.J. a tettes, minden tekintetben, mást nem terhel felelősség a kislány haláláért. Akkor sem, ha mindazt, ami történt, egy tettessel elég nehéz és körülményes magyarázni. (Igaz, nem is magyarázzák, mert, úgy látszik, semmi közünk hozzá!)
P. J. mint arról tudósították a nagyközönséget, a börtönben jól érzi magát, jól alszik, jól eszik, kiegyensúlyozottan viselkedik. Minden rendben van vele.
Minden valószínűség szerint P. J. megússza 15 évvel, "mivel az egészet a lány is akarta", gondolom ebbe P.J. beleértette Nóra megölését is.
De akármennyit kap is P. J. - mindez nem vigasz, senkinek. Ha életfogytiglanra ítélnék, az sem támasztaná fel Horák Nórát, az sem adná vissza az életét. Ő iszonyatos megaláztatás után meghalt, és örökre meghalt, és lassan, az élet rendje szerint, meghal az emlékezetünkben is, mint ahogy majd mi is meghalunk.
Vele kapcsolatban szinte bűn azt mondani, hogy kedves Nóra, nyugodjál békében.
Soha nem nyugodhat békében. Akinek ennyi idősen és így kellett átmennie a másvilágra, soha nem lehet békéje. Annak újra és újra szörnyű halálával emlékeztetnie kell (kellene) bennünket, hogy rettenetes, embernek nevezett lények élnek közöttünk, akiknek semmi sem szent, akik szépséget, ártatlanságot, emberi tisztaságot és életet értéktelennek tekintenek, ha a saját kéjvágyukról, szórakozásukról, megfeledkezésükről van szó. Ha arról van szó, hogy a többi embert és a világ dolgait a maguk semmis lelkéhez mérjék.
Horák Nóra, a rendőrségnek, az ügyészségnek és a bíróságnak az volna a dolga - legalábbis egy normális országban -, hogy egy ilyen iszonyatnak minden tekintetben a végére járjon és a tettesre ( a tettesekre) kérlelhetetlenül lesújtson. Nem azért, mintha ez bármit is segítene az áldozaton és a szülők fájdalmán, hanem azért, hogy az emberekben valamennyire helyreálljon a bizalom az igazságszolgáltatás iránt. De éppen az igazságszolgáltatási szerveknek - legalábbis így látszik - nem fontos ez. Eddig sem volt fontos és úgy tetszik, ezután sem fontos.
Nincs ehhez mit hozzátenni.
Egy éve.
Horák Nóra még csak 15 éves lenne, és már egy éve halott.
Mi, akikben van emberség, gyászoljuk és nem tudjuk a körülményeknek, a sorsnak megbocsátani, hogy ez megtörtént, megtörténhetett. És természetesen soha nem fogunk megbocsátani a tettesnek ( a tetteseknek).
Horák Nóra vádol az emléked. És míg normális emberek fognak élni, kimondva vagy kimondatlanul, mindig is vádolni fog!!!
